Bihari Mihály

Gond és Hitvallás 1956:
a Forradalom lelkiismerete és morálja,
kiállítást megnyitó előadása a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2006. október 30-án.

Az 1956-os forradalom nem az írók forradalma volt. A forradalom programját az egyetemisták és főiskolások fogalmazták meg. A forradalom szabadságharcosai az egyetemisták és a pesti munkások voltak elsősorban. De a magyar írók, a magyar irodalom legjobbjai óriási szerepet játszottak és óriási felelősséget vállaltak a forradalom előkészítésében, győzelemre vitelében és a forradalom erkölcsi tisztaságának megőrzésében.

Sokan közülük messziről jöttek, hosszú utat tettek meg a forradalomig.

A magyar irodalmi élet szovjetizálása 1950-re befejeződött.

1949-50-ben szovjet mintára megszervezték és létrehozták a Magyar Írók Szövetségét, megjelentették az Írószövetség lapját, az Irodalmi Újságot. Első alkalommal 1950. november 2-án jelent meg 35 000 példányban. Első főszerkesztője a moszkvai emigrációból hazatért kommunista író, Illés Béla lett.

Az Irodalmi Újság szoros pártfelügyelet és pártirányítás alapján jelent meg, szoros pártirányítás alatt működött az Írószövetség is. Hangadó a Moszkvából hazatért ortodox kommunista Gergely Sándor volt, az Írószövetség elnöke, aki egyaránt elítélte az Irodalmi újságban publikáló „nemzeti kommunistákat”, és a „polgári írókat”, akiket Révai József úri fiúknak nevezett.

Az irodalmi élet diktátora Révai József, a kulturális és ideológiai ügyek pártfelelőse volt. Talán róla írta Illyés Gyula: „ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál”…, az Egy mondat a zsarnokságról című, 1950-ben írott és először 1956. november 2-án az Irodalmi Újságban megjelent vers zárómondatában.

Az Írószövetségbe „tömörült” írók nagy része — 1949-ben, Sztálin 70. születésnapjára — ódákat és dicshimnuszokat írt, egymást múlták felül leleményességben, a nagyvezér dicséretében. „Rákosi a magyar bárdok egész kórusát óhajtotta elővezetni.”, írta Sárközi Mátyás a Rákosi-korszak irodalmi életét feldolgozó írásában. S bárdok bőven akadtak. Devecseri Gábor fedezte fel, hogy december huszonegyedikét nem az év legsötétebb napjaként kell felfognunk, hanem — tekintettel a nap nagy eseményére — olyan naptári fordulónak, amidőn „az éj zsugorodni kezd, és növekedni kezd a fény”. 1950-ben megjelent kötetének ez lett aztán a címadója: Terjed a fény. Ebben olvashatjuk: „Sztálinhoz száll a hálaének, ki a jövőnk apja lett, ki a Vörös Térről felénk is derűs mosollyal integet.”

Az ifjú Juhász Ferenc optimista hangja igencsak eltér későbbi költői stílusától:

„Téged köszönt most, hetvenéves, téged köszönt e dal, s e dalban nyolcszázmillió öreg, és fiatal.”

Bóka László így írt ezekről a versekről a Csillag 1950 januári számában: „A magyar költők sztálini műszaka nem méltatlan az üzemek sztálini műszakához.” Zelk Zoltán tett ki legjobban magáért e munkaversenyben, egész kötetre rúgó ódát szerkesztett a „Hűség és a hála éneke” címmel, amelyben Sztálintól Rákosiig jutott el.

Horváth Márton a politikai akadémián tartott előadásában, amelynek ezt a címet adta: Magyar irodalom-szovjet irodalom, büszkén jelentette ki, hogy 1945-től 1948 végéig 549 000 példányban jelent meg a Volokalamszki országút, más szovjet munkákról nem is beszélve.

Mint mondotta: „Dolgozó népünk Lenint és Sztálint nem érzi idegen államférfiaknak, a Szovjetunió művészetét és irodalmát sem érzi idegen irodalomnak… . Amilyen mértékben előrehaladunk a szocializmus útján, úgy válik a szovjet irodalom magyar irodalommá is.”

Horváth ellenségekre és fejlődőképesekre osztotta szét a magyar írótábort. Azt írta: „ellenséges írókra és irodalomra a legjobb példa Németh László. Németh László minden jel szerint jelentékenyebb ellenség, mint amilyen jelentékeny író…. kevés ember volt, aki annyi kárt tett az elmúlt emberöltő alatt az ifjúság nevelésében, mint ő.” A fejlődőképesek listájára került többek között: Devecseri Gábor, Gellért Oszkár, Veres Péter, Benjámin László, Kuczka Péter és Zelk Zoltán, Karinthy Ferenc, Szabó Pál, Aczél Tamás, Darvas József, Rideg Sándor és Déry Tibor. A drámaírók közül Horváth Márton Gergely Sándort és Mándi Ivánt említette meg. Majd fanyalogva: „Ide lehet sorolni — bár nála eddig csak az ingadozás volt állandó — Illyés Gyulát.”

Sárközi Mátyás írja: hogy úgy tűnik, 1950 vége volt a mélypont a magyar irodalom életében. „A legjobb írók elhallgattak, a felépítményre veszélyesnek vélt elemeket kiiktatták. Bibó István, egy évvel korábban még szegedi professzor, az Egyetemi Könyvtár fáradt tisztviselője lett. Weöres Sándor a Rádió megbízásából szovjet mozgalmi dalok szövegét fordította, remek prózai érzékkel, nyelvi leleménnyel és –postafordultával. A recski kőbányában zuhogó ütlegek közepette robotolt több század magával Faludy György és olyan fiatalok, mint a későbbi filmrendezőként sikeres Böszörményi Géza, vagy az Amerikában íróvá vált Györgyey Aladár. Az ÁVO kazamatáiban tovább vallatták a magyar baloldali értelmiség jelentős hányadát. De, mint ahogy az már lenni szokott, a mélyponton kezdtek fejlődni a lassú kibontakozás csírái. A Rajk-per, amelynek tárgyalásáról azzal a felfedezéssel tért haza Déry, hogy a vádlottak a szerepüket előre betanulták, kétkedéssel töltött el sok kommunista írót. Mások a nép közé ereszkedve tettek szert megrázó tapasztalatokra. A Szabad Nép sematikus riportokat követelt Cseres Tibortól, Karinthy Ferenctől, Méraytól, Örkénytől, Tardostól. Ők a munkások, parasztok között olyan tényeket figyelhettek meg, amelyeknek a feszültsége növekedni kezdett bennük.” (Sárközi Mátyás: „Ő mondja meg ki voltál…” Irodalmi élet a Rákosi-korszakban. Századvég 4-5. szám, Budapest, 1987. 38-60. old.)

1951 márciusában ült össze a második pártkongresszus, amelyen Révai József összegezte az irodalom helyzetét. Ezt mondta: „1948 körül művészeti életünk tele volt még mindenféle burzsoá szeméttel. A szocializmus hívei kisebbségben voltak. Ezen a téren is döntő változás történt. Pártunk érdeme, hogy ezt a frontáttörést ideológiailag előkészítette és irányította.”

A megdicsértek után külön kategória tárgyalására került sor, ebbe Illyés és Déry tartozott: „ Szeretnénk, ha jelentős költőink, Illyés Gyula is végre a jelen felé fordulna és a szocialista építés szolgálatába állítaná nagy tehetségét. És szeretnénk, ha nagy regényíró tehetségünk, Déry Tibor sem maradna meg párton belüli ’utitársnak’, aki kommunista létére is fenntartja bizonyos arisztokratizmusát és alkotásaiban, magatartásában hangsúlyozza különállását, sőt különcködését.” Déry különállása abban valósult meg, hogy az általánosan elterjedt sematizmusra nehezen és vívódva állt rá, hiszen ő még ahhoz az írógárdához tartozott, amely a tettek és emberi megnyilvánulások mögött lélektani indítékok után kutatott. A hazugságtól pedig irtózott.

Nem sokkal a pártkongresszus után ült össze a magyar írók első kongresszusa, amelyen a nagybeszédet Darvas József tartotta. Örömmel állapította meg, hogy a „polgári kultúra jellegzetes rothadási termékei”— név szerint Weörest és Pilinszkyt említette meg — szemétre kerültek. Nem volt könnyű elhallgattatni őket és ezért — Darvas szerint — az irodalomban a fordulat csak két év, késéssel következett be. A beszéd után a sematizmusról folyt a vita és Benjámin László meglepő bátorsággal állt ki a típusvers ellen, mondván, hogy a recept túl könnyű: haza, párt, béke, terv és készen van a típusvers. Kuczka Péter a gyártója ezeknek – tette hozzá kajánul. (Sárközi Mátyás: Id. mű 56. old.)

Kónya Lajos: Egy pohár bor

„Én nem tudtam, hogy ismer engem.
Az Operában, a szünetben
megszólított. A mosolyától
fénylett kezemben a pohár bor.

Gondoltam arra évek óta,
mit is tennék, ha hozzám szólna.
Hát még ha szidna, kritizálva!
Hogy állnék meg, melyik lábra?

Csodálatos, olyan nyugodtan
szóltam, ahogy apámnak szóltam.
Áradt a nyugalom belőle,
Fáradt voltam – kaptam erőre.

Megkérdezte az egészségem –
s bírtam-e a repülőgépen
a fárasztó utat Pekingig.
Eszembe jut azóta mindig.

Egy költőről beszélt, ki gyakran
tekint a múltba, mintha abban
magát látná, a menedékét.
Miért nem lesi jövendőnk fényét?

Álltam pohár vörösborommal,
derűs szeme boromra lobban,
a mosolyától jó erőm nőtt.,
„Jaj hagyjuk inni már a költőt!”

Ment máshová, sok ember várta,
figyelve nyugtató szavára.
Derűs szemmel néztem utána
s a bort megittam, egyhajtásra.”

Bizony keserves és nehéz utat jártak be a magyar írók az 1956-os forradalom szellemi előkészítéséig és vállalásáig, a forradalom gondjainak és hitvallásának a felelősségéig.

Az 1956-os forradalom kialakulásában óriási szerepe volt a politikai elitéltek amnesztia révén történt kiszabadulásának. A kommunista terror és az áldozatok szenvedései a történelmi tudat és a mindennapi tapasztalatok részévé válva — szociálpszichológiai értelemben — forradalmasító szerepet töltöttek be. Rendkívüli jelentősége volt annak az egyre erősödő tömegakaratnak, amely a „ bűnösök megnevezését”, a „ felelősök felelősségre vonását” követelte. Rákosi kényszeredetten ismerte el, az Egerben 1956. március 27-én tartott Heves megyei pártaktíva-gyűlésen, hogy a Rajk-per koncepciós per volt, amely ugyan „provokáción alapult”, de a „rehabilitálások lényegileg már megtörténtek”. Kádár János még azt írta 1954 nyarán, szabadulása előtt a Rajk-perről, hogy az az imperialisták provokációján alapult, amelyet azok Péter Gáboron keresztül hajtottak végre.

A fokozatosan nyilvánosságra kerülő tapasztalatoknak meghatározó szerepük volt a „Soha többé!” követelés kialakulásában, a „forradalmi tudat” radikalizálódásában. A „forradalmi pontok” közé ezért került be Rákosi és Farkas Mihály felelősségre vonásának a követelése. Farkas Mihályt 1956. október 2-án fiát, Farkas Vladimírt ÁVH-s tisztet — további négy ÁVH-s tiszttel együtt — 1956. október 5-én le is tartóztatták.

Rákosi felelősségre vonása végül elmaradt, mert első titkári pozíciójából történt leváltása után, július végén szovjet javaslatra Moszkvába távozott. Péter Gábor már börtönben ült, még ha nem is valódi bűnei miatt.

A forradalomhoz vezető események sorában kiemelkedő jelentősége volt annak a „szellemi erjedésnek” — a „kritikai tudat” — kialakulásának, majd egyre szélesedő nyilvánosságának —, amely elindult már az „új szakasz” politikája idején, és átmeneti visszaesés és megfélemlítések után, végül mégiscsak uralkodóvá vált a magyar szellemi életben, a magyar értelmiség körében. Írók és kommunista újságírók önkritikus, és a valóságos társadalmi helyzetet feltáró írásai jelennek meg már 1953 második felében. Az Irodalmi Újságban Csoóri Sándor Röpirat című verse a „rádöbbenés élményét” fejezte ki:

„Csodás számokban, szép eredményekben
éltem rajongva, s nem láttam miképpen
hordja, cipeli vállain népem
Sorsának nehéz, túlfárasztó terhét.”

Benjámin László költő „beismerése” sokak nevében szólt: „Bűnös vagyok, elhittem bűnödet.”

Kucka Péter Nyírségi Napló című tényfeltáró kritikai ciklusa a falu nyomorát mutatta be. A politikai-szellemi erjedés és az egyre erősödő „kollektív kritika” megnyilvánulása volt a Szabad Nép szerkesztőségének háromnapos párttaggyűlése 1954. október 22-23-án, és 25-én. Több történész és visszaemlékező „kis októberi forradalomként” említi ezt a viharos taggyűlést. Szerkesztők és a lap ismert újságírói (Méray Tibor, Kende Péter, Kornai János, Lőcsei Pál, Novobáczky Sándor, Tardos Tibor többek között) élesen bírálták a Szabad Nép vezetőit, s elsősorban Gerő Ernő személye és politikája ellen léptek fel, Nagy Imre vonalát támogatták.

1955. október 18-án kommunista írók és művészek memorandumot juttattak el az MDP KV-hoz, amelyet 59-en írtak alá. A memorandum megfogalmazói, szerkesztői (Gimes Miklós, Haraszti Sándor, Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós) követelték az adminisztratív intézkedések megszüntetését a kulturális életben. Tiltakoztak Az ember tra gédiája nemzeti színházi előadásának betiltása, a Csodálatos mandarin és Németh László; Galilei című darabja bemutatásának megakadályozása ellen. A memorandum szövege csak 1956. október 6-án jelenhetett meg az Irodalmi Újságban. A szerzők és aláírók nagy részét még aláírásuk visszavonására kényszerítette a hatalom. Haraszti Sándort és Vásárhelyi Miklóst pedig 1955. december 25-én kizárták az MDP-ből, alig 3 héttel Nagy Imre december 3-i kizárása után.

A magyar értelmiség meghatározó jelentőségű szellemi (vitatkozó, kritizáló, követelő majd programadó) fórumává vált a Petőfi Kör. A szellemi fórum első nagyobb szabású rendezvényére 1956. március 17-én került sor a Kossuth Klubban. A Petőfi Kör vezetésében elsősorban az egykori MEFESZ és a Nékosz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) vezető gárdája vett részt. A Petőfi Kör alapvető célkitűzése az volt, hogy az SZKP XX. Kongresszusa után a személyi kultusz magyarországi eseményeit feltárják, és maradványait végérvényesen megszüntessék. Tematikus vitái hatalmas érdeklődés mellett zajlottak kezdetben, a Kossuth Klubban majd mivel az, kicsinek bizonyult, a Néphadsereg Tiszti Házának váci utcai nagytermében. A Petőfi Kör vitái (a filozófus vita, a törté nészvita, a közgazdász vita, a sajtóvita stb.) a „szellemi radikalizálódás” és a „kollektív kritikai tudat” kialakulásának fórumaivá váltak. Ezért akarta Rákosi betiltatni a Petőfi Kört, vezetőit pedig letartóztatni.

Az MDP és a magyar politikai vezetés erősen korlátozott politikai és szellemi mozg ástérben ugyan, de sajátos korai pluralizálódáson ment keresztül 1956 tavaszától a forradalomig. A Nagy Imrét bukása után is támogató személyi kör, az ún. pártellenzék egyre határozottabb formát öltött. Személyi összetételét illetően részben kibővült mintegy 50-60 főre, részben 1955 nyarától állandósult. A jórészt Rákosi börtöneiből szabadult „ellenzéki kommunista értelmiségiek” egy csoportja kezdett gyülekezni Nagy Imre körül: Haraszti Sándor, Losonczy Géza Újhelyi Szilárd, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Aczél Tamás, Kende Péter, Lőcsei Pál, Méray Tibor, Szilágyi József, Jánosi Ferenc (Nagy Imre veje), Déry Tibor. A Nagy Imre körül kialakuló csoport tagjai közül jó néhányan fokozatosan visszakerültek a párt vezetésébe, főleg Rákosi bukása után.

A „pártellenzék” vagy más néven a „Nagy Imre-vonal” tagjai, — mások mellett — 1956. június 7-én részt vettek Nagy Imre 60. születésnapján tartott köszöntésen Nagy Imre lakásán a pasaréti Orsó utcában. Nagy Imre közeli hívei közül megjelentek: Illyés Gyula író, Kodály Zoltán zeneszerző, Kosáry Domokos történész, Veres Péter író, több aktív politikus (például Fehér Lajos KV-tag) stb. Az MDP KV elítélte ugyan az összejövetelt, de a Nagy Imre-vonal személyi köre stabilizálódott, sőt tagjai egyre aktívabbá váltak a magyar politikai életben. 1956 nyarán és őszén Nagy Imre a kör meghatározó tagjaival többször is beszélt a politikai helyzetről. Elsősorban a pártba való visszavétele után, de az októberi forradalom kitörése előtti napokban és október 23-án is találkozott elvbarátaival. 1956 októberében Nagy Imrének már volt egy „csapata”, szemben 1953 júliusával, amikor lényegileg egyedül lépett fel a vele szemben ellenséges legfelső politikai vezetéssel szemben.

Az Írószövetség — a Petőfi kör működésének felfüggesztése után — 1956 júliusától vált a reformellenzékiek, a szellemi–kritikai megújulás legfőbb fórumává.

Az 1956. szeptember 17-i Írószövetségi közgyűlés alapvető fordulatot hozott a szervezet életében. A 25 fős Elnökségbe — többek között — bekerült Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh László, Veres Péter, Szabó Lőrinc, Szabó Pál. Beválasztották Kassák Lajost, Ignotus Pált és Tersánszky Józsi Jenőt.

1956. október 23-án jelent meg a Magyar Írók Kiáltványa ( Irodalmi Újság, 1956. október 23.)

„Történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk. Ebben a forradalmi helyzetben csak akkor tudunk helytállni, ha az egész dolgozó magyar nép fegyelmezetten, egy táborba tömörül.”

Ez az első dokumentum, amelyben forradalmi helyzetről esik szó. A magyar írók hét pontban foglalják össze követeléseiket (rövidítve):

Azzal fejezik be az írók kiáltványukat: „Hisszük, hogy szavunkban a nemzet lelkiismerete szólalt meg.” Az szólalt meg a forradalom kitörését megelőzően leírt soraikban.

A győztes forradalom hangja — az írók szavaival — november 2-án szólalt meg a legmagasabb szinten az Irodalmi Újság, és a Petőfi Párt (Nemzeti Parasztpárt) napilapjának első számában, az Új Magyarországban.(1956. november 2. I. évfolyam, 1. szám)

Az Új Magyarország 1. száma tudósít a Nemzeti Parasztpárt – Petőfi Párt előző napon a városligeti Vajdahunyadvárban tartott alakuló üléséről. Illyés Gyula a Petőfi Párt programjáról nemes egyszerűséggel és tömörséggel azt mondta beszéde végén: „A parasztpárt ideológiája Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Ady Endre és Móricz Zsigmond könyveiben található meg.”

Az Új Magyarország első számának vezető cikke Németh László: Pártok és egység című írása volt.

Ebben a cikkében arról a veszélyről szól, amely a sokpártrendszerrel jár együtt a pártok tülekedésének, kicsinyességének a feltámadása, amely a meggyűlölt rendszerrel együtt széttépheti azt a szocializmust is, amelyről fiatalon álmodtunk, s amelyhez a letűnt rendszer bűnei között is ragaszkodtunk. Azt írja, hogy Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképp szocialista állammá lett. Hozzáteszi Németh László, hogy nem ismer olyan magyar írót, gondolkodót, aki a szocializmusnak ellensége lett volna. Azzal folytatja, hogy a vita most eldőlt, eldöntötte a meg nem kérdezett nemzet. De a döntés nem a szocializmus, csak annak tőlünk idegen formája ellen történt. Cikkét úgy folytatja: nagyon fontosnak tartanám, „hogy a kormánykoalíció pártjai, de lehetőleg minden párt közös nyilatkozatot adjon ki, amelynek a szocializmus néhány nagy elve mellett, mint a gyárak állami kézben tartása, bizonyos alacsony (25-40) holdszám fölötti birtokok vissza nem adása mellett hitet tennének.”

Hozzáteszi: én azt hiszem, ezt a „szocialista deklarációt” minden működő párt elfogadhatná.

Tamási Áron nyilatkozatot tesz közzé az Új Magyarország 1. számában „ Tiszta beszéd” címmel. „Legyen gondunk arra, hogy se a politikai életbe, se a szellemi életbe ne térjenek vissza az osztályjellegű harcok.”

Ezért vállalt egy nem politikai, hanem — ahogy ő mondta — szellemi természetű irányító szerepet az újjáalakult, Petőfi nevét viselő pártban.

Az Irodalmi Újság 1956. november 2-i száma a magyar forradalom — akkor éppen győztes forradalom! — legtisztább, legcsodálatosabb szellemi dokumentuma. A forradalom lelkiismeretét, erkölcsi értékrendjét, felelősségtudatát és hitvallását foglalták szavakba az írók. Felsorolni is sok, kik és mit írtak ebbe a lapszámba.

Petőfi sorával indult a lap formális vezércikk helyett „Ismét magyar lett a magyar.” Németh László: Emelkedő nemzet című egyoldalas írásában vall saját nagy élményéről. „Az elmúlt hét azért volt óriási élmény számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett.”

Az erkölcs összetartó erejének voltak jelei addig is – írja. Szinte mindenki érezte, hogy „az ifjúságból már más levegő csap felé, mint kortársai közül”, és folytatja: „De hogy a nemzet a gyötrésben és a megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül, közös elszántságukkal így megszerveződtek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet.”

„Főváros, meghajtom fejemet előtted! Most lettél a forró napokban honommá, hogy hűségből vérre menő vizsgát tettél. Áldjon meg téged a magyarok istene!” – írja Kónya Lajos: A magyarokhoz című fohász-versében.

Bárány Tamás: Levél öcséinkhez című írását is a hála és a köszönet érzése hatja át:

„Szerelmes öcséink, ti annyit szidott, léhának, cinikusnak szapult mai fiatalok: ti adtatok örökre szóló példát arra, hogy nem szabad tétovázni, ha itt a pillanat, hogy felelni kell, ha vallat a sors és az idő. Örök hála néktek a tanításért.”

Füst Milán : „Thukydidész modorában vall érzéseiről, az elesett hősök sírja felett.” „A politikai meggondoltság és okosság, a politikai mérséklet, valamint a forradalmároknak embertársaik iránt való szolgálatkészsége és szívbéli jóakarata volt az a csoda, amely újra feltámasztotta szívemben minden szeretetemet honfitársaim iránt.” (Irodalmi Újság 1956. november 2.)

Szabó Lőrinc imát mond a jövőért ugyanezen lapszámban: „De Magyarország elérte a hihetetlent: felszabadult.” ….. „Had kérdezzem azonban magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e? Felszabadult-e a megismétlődés veszélyétől?” – teszi fel a kérdést.

„Magyarországot a fiai, a szenvedése és kétségbeesése szabadították fel. Váltsa meg most a szent munka és valami hasonlata a mennyei igazságnak a földön.” Az Irodalmi Újság november 2-i számában megjelent „Ima a jövőért” című cikkét október 31-én írta Szabó Lőrinc.

Azon a napon , amikor Moszkvában az SZKP elnöksége eldöntötte, hogy a magyar forradalmat fegyveres erővel leveri Zsukov és Konyev marsalok három napot kértek a részletes katonai tervek kidolgozására. November 4-én hajnalban a Forgószél, Vihar hadművelet megpecsételte a magyar forradalom sorsát.

A Magyar Írók Szövetsége emelkedett hangvételű nyilatkozatot tesz közzé – még mindig az Irodalmi Újság november 2-i számában. De hát kinek a hangja nem volt emelkedett hangvételű november 2-án, a 14-16 pontba foglalt összes követelés teljesülése után?

Egyetlen követelés nem teljesült, a szétesett, majd feloszlott MDP rendkívüli kongresszusának összehívása!

A pontokba foglalt követeléseken túl elért vívmány: a Varsói Szerződésből való kilépés, és Magyarország semlegességének deklarálása.

Az Írószövetség november 1-jén elfogadott Nyilatkozatát, amelyben a forradalom „legnagyobb erényének” az „erkölcsi tisztaságot” tartja az Irodalmi Újság legendás lapszáma közli.

A Magyar Írók Szövetségének nyilatkozata

Nemzeti forradalmunk, szabadságunk és függetlenségünk kivívásának legnagyobb erénye az erkölcsi tisztaság.

A magyar írók kivették részüket a forradalom előkészítéséből. Kötelességük, hogy őrködjenek a forradalom tisztaságán is.
Követelik, hogy vonják felelősségre mindazokat, akik a nép ellen vétkeztek. Ugyanilyen határozottsággal követelik azt is, hogy a bűnösök a szabad magyar bíróság előtt feleljenek. A nép
ne az utcán ítélkezzék, hanem a tárgyalóteremben!

Felszólítunk mindenkit, hogy a vétkeseket bántatlanul adják át a nemzetőrség vagy a honvédség járőreinek. A személyi bosszú méltatlan hozzánk. Meggyőződésünk, hogy a magyar nép ebben is egyetért íróival.

A világ szeme rajtunk. Csodálja forradalmunk tisztaságát. Ne essék rajta folt!

Budapest, 1956. november 1.

A Magyar Írók Szövetsége

A győztesnek hitt forradalom és szabadságharc megfelelő műfajai: a fohász, ima a jövőért, barátokhoz és „öcséinkhez” írott levél, emelkedett hangvétel, emlékbeszéd, Lélekzajlás (Szász Imre írásának címe), gyászvers az elesettekért (Benjámin László: Elesettek című verse), Eszmélkedés (Hubay Miklós írásának címe). A magyar írók legjobbjainak gyönyörű sorai, gondolatai, érzései, fohászai, imái, vallomásai és hitvallásai egyetlen lapszámban, az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában találhatók!

Ez a szabad magyar sajtó legemlékezetesebb lapszáma!

És még nincs vége. Ebben a számban jelent meg az előző napon fejből, emlékezetből elmondott, 1950-ben írott vers: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse.

„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, ….” Ez ilyen egyszerű, csendesen kimondott és komor mondat. A legsúlyosabb igazságot kimondó mondatok mindig egyszerűek. Aki élt zsarnokságban, annak nem kell magyarázni ennek a komor mondatnak a tartalmát, súlyát, a belesűrített tragédiák sorát. E mondat hallatán megállunk, csönd ül a teremre, magunk elé nézünk, lehajtjuk fejünket, hallgatjuk a vers-zuhatagban kibontott mondatot és mindent értünk, mindent ismét átérzünk!

A vers-zuhatag, az egyetlen mondatba sűrített nemzettragédia és milliók megszenvedett életének kavargó, komor érzései, a „mindenki szem a láncban” tragikus igazsága komorrá változtatja arcunkat.

Ezen egyetlen mondatból, annak hangulatából felemelni arcunkat, a győztes forradalom hangjait hallani: felért a pokolból a mennybe, a sötétségből a világosságba jutás élményével.

A szaggatott, monoton félmondatok egy évtized mérhetetlen szenvedését, a totális kiszolgáltatottságot idézték föl a győzelem néhány gyönyörű, az írókat imára, fohászra, lélekzajlásra, gyászversre és fogadkozásra ösztönző, ihlető napján.

„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…”: a börtönben, a vallatószobában, a vádbeszédben, a beismerésben, az ítéletben, a suttogott hírekben, a jajsikolyban, és a kimerevedett szembogárban, az éljenekben, a hurrákban, a tapsoló tenyerekben, de az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, a búcsúzásban, és szerelmed megfagyott arcában, a szív-hökkenésben, a nyugalomban, és belőled is bűzlik, árad, mert magad is zsarnokság vagy.

Az imák, a felhívások, nyilatkozatok és fogadkozások mind arról szóltak, hogy: soha többé zsarnokságot!

Két nap múlva rázúdult az országra kétszázezer szovjet katona, — csak a budapesti harcokban mintegy 60 ezren vettek részt — a moszkvai zsarnokok parancsára. Voltak itthoni segítők, voltak Moszkvában felajánlkozók.

Az írók elhallgattak. Elhallgattattak. Sokan börtönbe zárattak. Az Írószövetséget feloszlatták, az Irodalmi Újságot betiltották.

De még jutott erejük és volt bátorságuk a magyar íróknak — a forradalom lelkiismeretét hordozóknak — morális hitvallásra, az újra szervezett zsarnokság és a bosszúálló restauráció kezdetén.

November 22-én (Nagy Imréék elrablásának napján!) hitet tett az Írószövetség „a magyar nép forradalmi követelései” mellett.

A nyilatkozat leszögezi: „Az irodalomnak, művészetnek forradalomban kivívott legszentebb joga a szabadság és az igazmondás. Ezt a jogot megvédjük és népünk iránti felelősséggel élünk vele.” Már csak a Magyar Honvéd 1956. november 22-i számában jelenhetett meg.

Az Írószövetség a forradalomhoz, és az írók írásaiban megjelent gondolatokhoz méltó, utolsó nagy morális tette a Gond és Hitvallás című nyilatkozat megírása és annak elfogadása volt a szövetség által.

A nyilatkozat szövegét Tamási Áron írta — dátum szerint 1956. december 2-án —, és december 28-án egyhangúlag elfogadta azt az Írószövetség.

A Tamási Áron által fogalmazott nyilatkozat felidézi a nemzet zivataros történetének két fényét, fényt adó forrását: a nemzet csillagát és virrasztó költőink fáklyafényét. Október 23-án a mélyből feltört forrást vérrel festette meg a „szovjet kormány történelmi tévedése” – írja.

A forradalom és szabadságharc erkölcsi lelkiismeretét gyönyörű írásokban megfogalmazó írók elhallgattak. A forradalomról sokáig nem írtak, nem írhattak.

A magyar forradalomnak azonban jelentős visszhangja volt a külföldi irodalomban. Ezekből készült a Tollas Tibor által 426 oldalon megjelentetett, 43 ország költőinek 150 versét tartalmazó kötet 28 nyelven.

Az első kiadás Münchenben jelent meg. Azóta sok változata ismert. A kötet címe: Gloria Victis. Dicsőség a legyőzötteknek!

A kötet a magyar forradalom és szabadságharc első évfordulóján — 1957 októberében — jelent meg.

Oscar Kokoschka litográfiákat készített. Jean Cocteau egy grafikát rajzolt: csillagot és emberi arcot egybefűzve. Ezt írta alá: „Drága magyarok, ti csillagok az égitestek között- s mindannyian költők a tett tragikus lírája által.”

DRÁGA MAGYAROK TI CSILLAGOK AZ ÉGITESTEK KÖZÖTT — S MINDANNYIAN
KÖLTÖK A TETT TRAGIKUS LÍRÁJA ÁLTAL —

JEAN COCTEAU

Jean Cocteau rajza a Seghers kiadó (Párizs) gondozásában
megjelent „Hommage des poetes français aux poetes hongrois” kötetből.

És Jean Cocteau szavai ezek is:

Éljen a szent szabadság
A gondolat gyorsabban fut, mint a fény
Tett-vers
Dicsőség a népnek, ahol az époszok költővé
Szentelik a legkisebb munkást is
Dicsőség a szabadság fejedelmeinek

A Gloria Victis című kötet előszavát Albert Camus francia író írta, a Magyarok vére címmel. Ebből idézek: „A magyar vér olyan nagy értéke egész Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét!”

A M A G Y A R O K V É R E
Irta: Albert Camus

Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, — a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után.

Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.

Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.

A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával, elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.

És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a sza badságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia — s ez a vérfolyam, most már alvad az emlékezetben.

A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták és soha, sehol, — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, – bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.

A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, –miénk a reményük is.

Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!*

Minden évfordulón, de akár minden nap is elmondhatjuk:

„Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.”

Budapest, 2006. október 30.

Dr. Bihari Mihály

*Gloria Victis. 1956-86. A magyar október költői visszhangja a nagyvilágban. Harmadik, válogatott kiadás. Bécs-München, 1986. Nemzetőr. Szerkesztette, és a verseket válogatta: Tollas Tibor

.